Janisch Attila: Másnap (filmkritika)
Janisch Attila harmadik mozifilmje után olyan filmfestőnek tűnik, aki mindig ugyanazt a képet festi. Egy déjà vu foszlányokból összeállított térképet, egy terepasztaltájon forgatott, összetört emlékezetet. Filmjei jelentések a tudatalatti világába lemerülő lélekről. Idegen, mégis mindenki számára ismerős táj ez, s Janisch főhőseihez hasonlóan mi magunk is ritkán hozunk fel onnan összefüggő történeteket. A „Másnap” bizonyos értelemben variáció a rendező korábbi filmjeire. Egy főiskolai vizsgafilm alapötletéből született, s az „Árnyék a havon”-hoz hasonlóan bűnfilm, mely (akár csak a „Hosszú alkony”) az ismeretlenben tett utazásról szól. „Ezúttal azonban nem a halállal való szembenézés a tét, itt a főhősnek saját démonait kell megismernie.” - nyilatkozza Janisch, aki maga is trilógiaként tekint e három munkára.
Sajátosan egyéni stílusán érezhető néhány általa tisztelt mester hatása is. Fehér György és Tar Béla mellett Alain Robbe-Grillet és Alfred Hitchcock nevét is érdemes megemlíteni. Janisch - akár Robbe-Grillet, a francia „új regény” legjelentősebb képviselője - a tudatos érzékelés bizonyosságának kérdéseit feszegeti. Pilinszky János leírása a „Tavaly Marienbadban”-ról akár az ő egyik filmjéről is szólhatna: „Vershez hasonlóan egyszerű és bonyolultan összetett alkotás. Lényegében húsz-huszonöt elemből épül fel, amiket aztán az „unalmon és szédületen” át a káprázatig variál. (…) Ahol emlék, képzelet és valóság egyenértékű, ott megszűnik az ettől eddig, s helyette a történet elemei önálló mintákba tömörülnek”. Emellett az egymásba úszó képek szövedékéből mindig előtűnik valami borzalom. Janisch hősei, akár Hitchcock „Szédülés”-ében Ferguson nyomozó, déjà vu és jamais vu határán tévelyegnek. Történetei - mintha megannyi pszichothriller sűrítményei lennének - az eltévedések történetei, melyekben visszatérő motívum a bűn s a félelem valami megnevezhetetlentől.
A „Másnap” kiindulópontja szerint egy férfi, egy fényképész egy távoli vidékre érkezik, hogy felkutassa egy rokonának örökül ráhagyott házát. Miközben bejárja a környéket, megtudja, hogy nemrégen meghalt arrafelé egy lány, talán megölték. Érkezésekor maga is szemtanúja egy veszekedésnek, ami a lány, az apja és barátja között zajlik. Ezek után leginkább csak a feltételezéseinket sorolhatjuk. Egyrészt a helyzet olyan, mintha a férfi egyre inkább belekeveredne a gyilkossági ügybe, s megfigyelőből leselkedő, leselkedőből üldöző, üldözőből gyilkossá válna. Másrészt, mintha hipnotizálná őt a helybéliek szuggesztív gyűlölete, akik megvetik a lányt, s szépségében és fiatalságában látják a bűn eleven megtestesülését. Bizonyos szempontból viszont úgy tűnik, mintha a fényképész amnéziás lenne, nem emlékezne vissza arra, hogy elkövetett egy gyilkosságot (a jelenben vagy a távoli múltban), s ő maga nyomozna a tettes után. De a „mintha” folyton csak mintha marad, mert mindig jön egy következő jelenet, melynek viszonylatában valamelyik előző csak valóságot helyettesítő szubjektív agyrémnek vagy múltból a jelenbe tévedt emlékfoszlánynak tekinthető, s megdönti az állítás és ítélkezés lehetőségét. „Mintha plasztikusan (mert térbelileg létezően) igazzá válna a gondolat - mondja Janisch -, hogy csak az nincs, ami nem elgondolható. Amint azonban kigondolom, máris létezik. A létezésnek egy bizonyos szintjén.”
Bár a történések eredője azt mutatja, hogy a gyilkosságot a fényképész követte el, tulajdonképpen az is megeshet, hogy meg se történt. Az „Onibabá”-n kívül ezidáig nem ismertem más filmet, mely ilyen éles rettenettel töltene meg egy nádasbéli üldözési jelenetet, hogy tetten érje „az emberben lakozó démonit”. Schubert Gusztáv írja a „Hosszú alkony”-ról, hogy benne „a magyar táj, mint túlvilág, mint alattomos emberevő táj” jelenik meg, s hozzá tehetjük, a főhős érzelmi állapotát közvetítő tájban a tettes a „Másnap” esetében is csapdába esett áldozat, a néző pedig ugyanúgy tévelyeg abban, mint ő.
A „Másnap” tele van szédítő, kezdetben homályos utalásokkal, ismétlődő motívumokkal. Egy részük a „Hosszú alkony”-ból is ismerős lehet: olyan visszatérő történetelemek, mint a barátságos sofõr figurája, az ingatag falépcsők vagy a különös régi tárgyak. Ezúttal is vannak olyan képelemek, melyeknek feltűnése a történet egészére vonatkoztatva hordoz információt, segítséget nyújt a labirintusban való tájékozódáshoz vagy éppen eltévedéshez. Akár a jelzőtáblák, viszonyítási pontként viseltetnek a lány nyakláncából származó, újra és újra felbukkanó lyukas csigák. A fiatal fiú rejtélyes lakhelyein található tárgyak (például a nyúzott birkafej s a környéket ábrázoló sarokba dobott terepasztal) vagy más apró eltérésekkel visszatérő jelenetmozaikok szinte lényegtelennek tűnnek a felbukkanásuk pillanatában, visszafelé nézve azonban jelentéssé állnak össze.
A stáb több mint kilencven helyszínen forgatott a Bükktől kezdve a Káli-medencén át a Mecsekig. A rendező állandó munkatársainak, többek között Medvigy Gábor operatőrnek, Forgách András, forgatókönyvírónak és minden egyes zseniális mellékszereplőnek (Derzsi Borbála, Czecző Sándor, Lázár Kati, Nagy Mari, Szarvas József, Derzsi János) is jelentős része volt abban, hogy újra egy Janisch film kapta a filmszemle fődíját, a főhőst alakító Gáspár Tibor pedig a legjobb férfiszínész díját vette át. A békéscsabai színész 46 évesen játszotta el első igazi filmes szerepét. („Különös orrvonal, homlokán keresztben álló ránc.”) Visszafogott, mégis erőteljes jelenlétével nem tudni mit alakít, precíz perverzet vagy rigorózus fényképészt, tettest vagy áldozatot. Valószínűleg épp erre a minimális többértelműségre volt szükség ebben a feldarabolt, sokféleképp összeilleszthető történetben, melynek megtekintése vizuális érzékenységet és elmélyülési képességet igényel s eredményez.
Megjelent: port.hu, 2004